Egyevmanilaban

Megtörném a csendet kicsit végre :).

Először is így a harmadik hónap végén elmondható, hogy megérkeztünk. Mindketten dolgozunk és a lakás is be van rendezve (éljen-éljen). Újra lehet a szórakozásra koncentrálni kicsit.

Azt kell mondjam, hogy itt Manilában az egyik legnagyobb örömforrás az a sokszínű és finom étkekben keresendő. Minden van, kivéve az otthoni ízeket. Van hamburger, van pizza (jóféle) és az összes Ázsiai konyha japántól a thai-ig.

Kezdjük a helyivel.

A pinoy konyha nehéz és hús orientált. A nemzetinek tekinthető Adobo garlic rice-szal egészen magyarosnak hathat, az egyetlen dolog ami hiányzik hozzá, ahhoz, hogy jófajta disznópöri legyen belőle csak a piros fűszerpaprika, egyébként: hagyma, fokhagyma, disznóhús, só, bors, a saját zsírjában omlósra főzve. Hozzá az elmaradhatatlan sült fokhagymás rizs (a garlic rice), amire néha a biztonság kedvéért még a belesült fokhagymán kívül szórnak egy kis pirítottat. Nagyon finom és nagyon heavy. 

A másik kedvenc talán a tapa, ami nagyjából ugyanaz, mint az adobo, csak sima rizzsel és fokhagyma nélkül, marhahúsból. Két tükörtojással, kedvelt reggeli.

Sisig: arról kapta a nevét, hogy a zsír még sistereg a kaja alatt amikor azt vaslapon feltálalják, azt hiszem az egyetlen különbség az adoboval szemben a kevesebb fokhagyma és a hús egészen apró darabokra való összevágása. Sisig mindenből van, disznóból, marhából, csirkéből, polipból de még krokodilból is. (krokodilt még Manilában nem láttam, de állítólag vidéken létezik)

Ja igen: a rizs. Az van reggelire, ebédre és vacsorára is. Még a McDonaldsban is van rizses étel. A rizs annyira alapvető és magától értendő, hogy még a fizetésemben is kapok rizs-juttatást (rice subsidy), amit törvényileg előír a helyi állam. Úgy számoltam, hogyha tényleg rizsre költeném, úgy lendületből hazahoznék 20-30kg nyers rizst a fizummal. Azzal tényleg ellennék egész hónapban.....

Az amerikai beütést elég erősen lehet érezni - Pizza Hut, Dunkin Donut, McDonalds (és Pinoy verziója a Jolibee), Starbucks szinte mindenhol van. A McDonaldsban egy menü 120 PHP, ami HuF-ban úgy 700. Ennyit tudnék mondani - a kajához hozzájutni olcsó és gyors. Csak rostokat és zöldséget ne akarjon az ember. Hamburger, fasirtos spagetti és pizza mindenhol van.

A piacon, a market-marketben egy Polip sisig rizzsel 80 pezó (400 HuF) és bizony nagyon finom, csak a tömeg elviselhetetlen, plusz az evőeszközöket egy központi helyről kell kivenni és a tisztítás kicsit néha hanyag.... mmmmmm....

Ami a többi ázsiai helyet illeti, lehetőségekben határ a csillagos ég. Az utóbbi időben a nagy kedvenc az a levesek gazdagon (noodle soup - tésztás leves?), avagy japán ramen leves vagy a vietnam-i pho levesek. Jó sok tészta hús és igen ZÖLDSÉG egy nagy tálban amiből pálcikával lehet kienni a betétet, majd cuki kerámia kanállal a levét. Mi lehet a betét, csirkehúsos-fürjtojásos, marhahúsos, tengeri kütyüs, szimplán kisrákos.....úúúú van minden.

Egy nagy kedvenc benn a high streeten a Mogu, ahova elsősorban a sushik és miegymások miatt megyünk, de van sok szerethető kishamburgeres, vagy a változatosság kedvéért egészséges hely is (vegyes zöldséglé, grill lazac és spárga..... hú az néha de jó).

A kávéval kicsit bajban van az ember, nem nagyon szeretik errefelé a jó kis eszpresszót, persze ettől még finom például a batangas café, ami bár hosszú de nagyon erősre és érces ízűre főzött. 

A gyümölcsök pedig megérnének egy külön bejegyzést :) Azt hiszem már említettük, hogy a mangó a Földön sokak szerint itt a legfinomabb. 

Folyt köv.

Huhh.... néha két év, néha két nap ami eltelt.

Próbálná az ember nem ilyen évértékelő beszédként előadni, pedig csábító lehetőség. Majd lesz benne mindig kicsi ilyen is, kicsi olyan is. 

A makkinlihil (makkinlihilli nihil... jajj) életérzés kezd felvenni egy ritmust. Reggel fél hatkor ébredek szinte kivétel nélkül, részben azért, mert már félálomban felébreszt a sok gondolat, hogy benn mi vár, részben pedig azért, mert annyira lefáradok, hogy esténként 11 fele már a szemem sem bírom nyitva tartani. Általában jut rá idő, ezért feldobom a kotyogót a villanyrezsóra fél hétkor és belekezdek a kicsit vontatott szertartásba, ami ingvasalásból, tusolásból, disaster app kémlelésből (mennyi időm van a következő tájfunig...?) és annak sorravevéséből áll, hogy hány napig tart még ki legutóbbi mosás azzal együtt, hogy még utána 3 nap amíg tiszta lesz.

Akkor utána adok egy puszit Mesinek, aki ilyenkor még álmában várja, hogy teljen a nap és a hét és a hét és a hónap addig amíg végre dolgozni tud. Én lemegyek a ház első parkolószintjére és a rámpán felbaktatok a hátsó szervízútra, amit ideiglenesen használnak a betonkeverők a mellettünk épülő épületek megközelítésére és amin keresztül úgy 4 perc alatt a céghez sétálok (ilyenkor mindig kicsit felvidulok azért, hogy már nem kell taxizni). 

Beérek általában fél 9re. Van egy áldott fél órám, amit rendszeresen Cindy (aka Anikó) és Mike (én) a Starbucksban kezd még e-mail-ek nélkül és általában hülyeségekről beszélünk ami pihentet egy kicsit. Már mondanom sem kell és adják a jeges lattét, a starbucks kártyámon pedig lesem, mikor telik ki a 12 csillag - ekkor jár egy ingyen.

Majd leülök a gépem elé és felsorakoztatom magam előtt a 32-49 db tennivalómat - mit tudok rásózni valakire, mit kell rásózzak valakire, mit sóztak rám és végül amit rásóztam valakire, az hogy halad. Elmantrázom a határidőket és nekiesek a képzeletbeli prioritáslistám első tagjának. Ilyenkor ráülök egy lelki hullámvasútra és szalad az idő. Az idő sosem elég .... sosem tudom úgy kihasználni, ahogy szeretném - hiába a management könyv, hiába fogok be akár egyszerre 10 embert, mindig jön valami a héten, ami keresztülhúzza a pénteki remélt eredményt.

Este 7 és fél nyolc között megpróbálok elszabadulni, hogy még jusson belőlem egy kicsi értelmes idő Mesinek, aki közben napjában egyszer úszik egyet és próbálja lekötni magát. 

Mind a ketten várjuk, hogy ez véget érjen és végre ő is tudjon dolgozni és akkor egyszerre ülünk napközben a hullámvasúton - mégis édesebb lehetne a pihenés, ha együtt fáradunk el.

Igen - ez maradt a végére már csak, hogy rendeződjön és ez meg nyúlik, mint a rétestészta. Újonnan szerzett informális hatalmam és információ ...öööö... szerzési képességem általában arra megy nagy részben, hogy kiderítsem, mégis mi a frászért nem akar elindulni az a nevezetes projekt, amitől Mesivel a megváltást várjuk. .

Nem megyek bele, idegtépő a várakozás és az érzés, hogy nincs rá sok kihatásom, kihatásunk. Várni kell, ennyi.

Ma is végigjártam a teljes spektrumát a munkámnak. Délelőtt bementünk Makatiba egy bankos rendezvényre, ahol csupa öltönyös figura egymásra vigyorogva pénzről beszélt egymásnak legújabb érdekes ötletükről, ami mikor nekem elmesélték egy elég megfoghatatlan, konkrétumoktól teljesen mentes katyvasz volt és mikor elkezdtem kérdezni, hogy tök jó és mondd mit mond a hatástanulmány ez mennyit hoz mégis akkor.... eltört valami az arcában elnézést kér és máshoz ment beszélgetni. Egy szó mint száz a network lunch részemről egy kisebb katasztrófa volt - nem voltam öltönyben, nem volt nálam névjegykártya és nem tudtam őket a jelek szerint kellően értékelni. Ehhez még nőni kell.

Ezek után vissza a földre és mikor visszaértem az irodába részt vettem egy előzetes megbeszélésen, ahol a helyi egyik kolléga előadta nekem a legújabb tréningtervét és mosolygott rám, hogy ő milyen ügyes - mikor visszakérdeztem, hogy nem-e lehetne ezt kicsit kisebb költségvetéssel, esetleg e-training anyaggal leadni (mint az összes többi hasonló dolgunkat), deja vu - mosoly eltörik, lendület megszakad "jó, akkor ezt a lehetőséget is megnézzük azért". Majd irány az e-mail fiókom, ahol beszállítónk sajnálkozva közli, hogy ez a wifi dolog a héten nem jön össze, írok egy levelet, hogy ezúton is gratulálok, hogy amit egy mobilszolgáltató elintézne nekünk úgy 3 nap alatt nekik látszólag nem megy három hónap alatt (gondolom itt is tört a mosoly, de hát mit van mit tenni) irány a külső auditorunk, akik szintén nem túl vidáman izzasztottak még egy órát, hogy nem értik mi mit miért hova könyvelünk.

Az egyetlen ember akit ma látszólag boldoggá tettem az a főnököm (legalább ennyi) mikor mondtam neki, hogy a pár ötletet újragondolásra visszadobtam, az auditor még nem húzott ránk semmit és a délelőtti konferencia sajnos nem volt túl sikeres és tartalmas, de jutott 3 percem beszélni a kontaktunkkal és lesz céges hitelkártya a dolgozóknak a hónap vége előtt. Ő tőle akkor jött egy "well done" megbeszéltük amit meg kellett a következő napra és hazajöttem.

Jó pont és valami amit várunk mind a ketten jövő hétvégén Boracay. Fehér homok, tengerpart a hosszú hétvégén, fun és sunshine. Benne van a rizikó, hogy esik az eső és az sosem jó, de egyenlőre bízunk a szerencsében (kopp-kopp-kopp). Az előző hétvégi Batangasi kiruccanás is jól sikerült, még Mesit is sikerült egy kicsit feldobni (rólam nem is beszélve, de én már a friss levegőtől bőgök örömömben :) ).

azt hiszem most ennyi

Délután fél 2 van. Kb egy órája sikerült kimásznom az ágyból, de akkor is erősen gondolkodtam, hogy minek. A második kávémat iszom azóta, nem segit, nem érzek mást, csak azt, hogy borzasztóan bágyadt vagyok és az agyamra mintha köd ereszkedett volna. Pedig most még az idő is szép, viszonylag. Nem esik, a nap is mintha kisütne. Fel kéne menni a medencéhez úszni egyet, az segiteni szokott. Á, hagyjuk, ma kurvára semmi kedvem. Inkább kávézok tovább, amig tart a tej. Jah, hogy most dobtam ki az előbb az üres dobozt. Akkor ennyi, élvezek minden kortyot, lassan iszom, aprókat kortyolva. Ez már rendes kotyogós eszpresszó, rendes "európai" kávé, bécsi pörkölésű arabika. Na, most mintha beütött volna, érzem a koffein hatását a szivdobogásomon, de az agyamnak még kell egy löket. Vagy más kéne neki, nem tudom.

Vannak jobb napok, vannak nagyon jó napok, és vannak olyanok, mint a mai. Ami szar, vagy mondhatom úgy is, hogy fos. Amikor leesik, hogy nem nyaralok. Jó esetben is decemberben megyek legközelebb haza, akkor is csak pár hétre, utána meg ide vissza. Ki tudja meddig. A jó napokon tevékeny vagyok, olvasom a helyi hireket, próbálok tájékozódni, próbálok kulturális programok után nézni (nem sokra számithatunk, azt már látom), rendezgetem a lakást, úszok, futok, gyúrok, bemegyek Bonifacio Global Citybe csavarogni, ebédelek egy jót. Próbálom felvenni a ritmust, próbálom elhitetni magammal, hogy meg lehet ezt szokni, a zajt a dugót, az esőt, a párát, a meleget, az ócska, lerobbant taxikat, mert még mindig jobb opció, mint a jeepney, a tömeget a városban, a körülményes eladókat, ügyintézőket, a lassúságot, a túlzott megfontoltságot, a szmogot. A jobb napokat látjátok facebookon is. 

És vannak napok, mikor rájövök, hogy a fasznak kell ez. Mint, ahogy ma is, vagyis inkább tegnap este, ott kezdődött. Az ilyen napokról, mint a mai, nem születnek facebook-posztok. Ilyenkor nem megy, hogy úgy tegyek, mintha.. Ilyenkor ülök és várom haza Tibcsit, akit borzasztóan irigylek azért, hogy van munkája, ráadásul - sok szivással járó ugyan - de változatos munkája, amitől láthatóan flowban van, és ez nagyon jó. Szóval ilyenkor ülök, és az én korábbi munkámra gondolok, hogy mennyire élveztem, mennyire szerettem a kollégáimat, és, amiben igenis jó voltam, és még rengeteg minden várt volna rám, rengeteget lehetett volna belőle még kihozni. És most ez nincs már. És igenis, félek, hogy mi van, ha ugyanilyen jó már sosem lesz.

És gondolok a barátaimra, rájuk főleg akkor, mikor itt a többiekkel beülünk valahova - mint, ahogy tegnap este, és ahol elkezdődött a mai nap. Gondolok arra, hogy mennyire hiányoznak, mert mennyire más ez a társaság. Kedvesek, aranyosak, de összeköti őket a munka és a cég, ami közös beszédtémát ad, és amibe én nem tudok bekapcsolódni. Meg eleve, hiányzik, hogy random hülyeségekről vagy random komoly témákról beszéljek olyan emberekkel, akiknek a társasága tényleg feltölt és kikapcsol. Hát, akiket barátnak hivunk, ugye. Alapvetően introvertált ember vagyok, nem tudok bármilyen társaságban feloldódni, szükségem van a komfortzónámon belüli emberekre. És, mikor eddig fejben eljutok, mert nem tudom már követni a céges ügyeket, akkor, pont, mielőtt elsirnám magam, rendelek egy felest és rágyújtok. És megint próbálok úgy tenni, mintha... És közben meg attól is félek, hogy az otthoni barátok biztos elfelejtenek majd minket és már semmi sem lesz ugyanolyan.

És gondolok Budapestre, főleg, olyan sztorik után, amiket tegnap hallottam, és arra, hogy ez a hely mennyire nem élhető. Hogy van kb a 12 milliós városban egy negyed, ahol végig lehet nyugodtan menni az utcán, nem puffantak le random motorosok, mint ahogy kb hetente esik meg más részein a városnak. És, hogy a taxisok közül van olyan, aki emberrablási bizniszben is utazik, és gázt enged az utastérbe, elkábit és elvisz valamerre, de abban biztos lehetsz, h nem oda, ahova te kérted. Szerintetek mennyire volt szükségem nekem, aki amúgy is maga a nagybetűs PARA, ezekre az információkra? 

Emlékszem, gyerekkoromban mindig olyan szerencsésnek éreztem magam, hogy Magyarországon születtem. Mondtam is mindig magamnak, milyen fasza, hogy itt nincsenek durva földrengések, hurrikánok, vulkánok, van négy szép évszak, se túl meleg, se túl hideg. A lehető világok legjobbika. Hát most eljöttem élni egy világba, ahol van: tájfun, vulkán, földrengés, cunami, utcai lövöldözés, nyomor, két hónapig szakadatlan eső, meleg, mérges állatok, bazi csótányok.

Még nem jöttem rá, miért döntöttünk igy. Most épp nem értem. A kávém is elfogyott. Azt hiszem, mégiscsak úszok egyet.

A korrektség jegyében most a munkámról nem írok inkább, mert bizony eléggé faramuci dolgok történtek két kolléga között, amit már nem tudnék annyira virágnyelvre fordítani, hogy még értelmezhető maradjon és amibe valahogy, mint ...... döntőbíró....erkölcsrendész?...zsűritag...? bekerültem. Hagyjuk is.

A héten kedden szabadnapunk volt, így a még vasárnap megkezdett városnézésünket és bútorvadászatunkat egy belvárosi felfedezőtúrával folytattuk. A dolog ilyenkor úgy néz ki, hogy felcuccolunk fényképezőgéppel, vízzel, NÉMI készpénzzel, fogunk egy taxit itt a ház előtt és bemondjuk, hogy Rizal Park vagy Intramuros és indul a félórás zötykölődés a belváros felé.

Mielőtt a turista élményeket ecsetelem, elmesélem azt is, hogy egy benti kolléga tanácsára bementünk Manila Paco negyedébe, ahol a városban a legolcsóbb a bútor. Paco már majdnem a legbelseje Manilának tehát akkor vasárnap mentünk legelőször be. Egy kis utcában tett ki a taxis, ahol egymás seggét érték a jeepney-k és bizony volt is pár bútorbolt. 

Nem, itt nem az Ikeára kell gondolni természetesen, hanem pár darab úgy két db garázs méretű boltra, ahol a portéka fele ki van pakolva ("Paco"lva...haha) az útra, hogy ott egye a por meg a penész, illetve az értékesebb darabok egymás hegyén hátán zsugorfóliában bent a tető alatt. Úgy néztem, körülbelül fele árban van minden, mint amit a Market!Market!-en  belül láttunk. De hogy azok hogy néztek ki... persze le lehet takaritani..aha... meghát kit érdekel az a pár karcolás....aha.....

Nem vettünk semmit. Cserébe még aznap sétáltunk egyet a Rizal parkban, ami egészen üditően tiszta és szép volt. Mikor hétfőn meséltem a többi kollégának, hogy sajnos akkor nem vettünk semmit Paco-ban, hanem a Market!Market!-en vettünk két értelmesebb valamit, az egyik kolléga tág szemekkel kérdezte, hogy Pacoba mi bementünk??? Mondom igen, bementünk, dehát XY ajánlotta és hát csak négy bolt között sétálgattunk az meg nem volt különösebben vészes (legfeljebb kicsit poros). Dehát az central Manila és kritikus környék!!.... én meg néztem rá, hogy most mi baja ennek, persze büdös volt meg persze benn, de én nem éreztem annyira vészesnek, nappal voltunk ott. Egy szó mint száz megtudhattam, hogy tudtomon kívül egy olyan helyen voltam, ahol már Állapotok vannak(sűrű rendőrségi intézkedés, bandák az utcán stb). Akkor XY-nak tartottam egy gyors feed-back session-t, hogyha baja van velem el is mondhatja nem kell minket beküldeni a putri közepébe - ő meg mondta, hogy nappal annyira nem gáz az - én meg mondtam, hogy nekem már a helyi "kicsit" gáz is általában sok. Ő nevetett, aztán már kínomban én is, végül azt mondta, hogy legközelebb ha ajánl valamit elkisér..... majd az biztos jó lesz nekem.... Azt hiszem mi együtt nem megyünk majd sehova...

A történet vége egy nagy szép szekrény és egy kis szép kredenc, péntek este fél hétkor érkezett meg és elkezdték összeszerelni (5-re vártuk őket).

Akkor a turista élményekhez vissza: Intramuros.

Manilának talán az egyetlen eredeti hagyatéka, amit a második világháborús ostrom alatt, valahogy elkerültek McArthur tűzérei vagy a japán megszállás tevékeny katonái. A történelmi session-t Mesi vállalta magára, úgyhogy legyen tőlem annyi elég, hogy az egykoron Kelet-Ázsia Gyöngye becenevet ma már nemsokmi tükrözi vissza Manilában, viszont ez a régi spanyol városnegyed igen.

A városrész a térkép alapján a Budai Várnegyed méretével azonos, körös körül régi kőfal, belül pedig kicsit romos régi házak, nagy katolikus apátságok és templomok, mindez trópusi növényzettel és a soha el nem fáradó triciklis turista vadászokkal tarkítva. Nincs sehol kint az Unesco-s tábla, vagy a szépen felújított templomok mellett az uniós tábla, hogy "ennyi és ennyi pénzért a ...... alap támogatásával 2xxx-ben felújitva". Nincs itt felújitva semmi. Valahogy annál egzotikusabb és igen, eredetibb hatást kelt a rozoga házak között sétálni, belesni az apátság kertjébe, vagy látni a régi szekereket, amelyeken különböző ünnepek alkalmával parádézik a "Katolikus Szentek feat. Jesus" fafaragott szoborgyűjteménye. 

Ősi, ódon, rozoga és tömény. 

Nem is tudtuk végignézni az egész várost - egyrészt mert ráparáztam, hogy ránksötétedik (pedig még korán volt) másrészt mert ömlött rólunk a víz. Igy a fort Santiago majd máskorra marad. 

A(z egyetlen?) Múzeum élménybeszámolóját szintén Mesire hagyom.

A bútorok és a csomagok.

A céges törődés részeként pár cuccunkat légipostával indították útnak, nem sokkal Mesi indulása után. Ezúton is köszönjük Mesi szüleinek a segitséget!

A pár cuccunk alatt úgy 100kg-nyi lim-lomunkat kell érteni, ami (mint kiderült) 30kg törülköző és ágynemű (huzat, párna stb.) amit ma adtunk le a mosodának (huhh, de jó, hogy ezt nem nekünk kell azért...) és egyéb otthon-érzetet erősítő kacat, mint a kedvenc kakasos bögrém, Mesi kedvenc pöttyös bögréje, az ÖSSZES hűtőmágnes, az ÖSSZES edény és még pár létfontosságú dolog, mint cipők és pár kedvenc plüss állatka.

Úgy volt, hogy pénteken 5-ig jönnek az új bútorok és szombat reggel 10 után érkeznek a cuccok és tűnik el az egyébként használhatatlan mosógép. Tehát mi a legnagyobb nyugalommal szerveztünk be egy bulit péntek este hétre. Ehhez képest péntek este fél hétkor érkezett meg az összes bútor, amit akkor kezdtek összeszerelni a srácok. Mi úgy 9-re értünk be bulizni, ahol jól éreztük magunkat és mikor MÁSNAP reggel fél tízkor megindultam volna le a helyi admin irodába jelenteni, hogy majd valamikor egy csomó ember próbál majd bejutni az épületbe már jöttek is szembe a lift felől a srácok egy morcos biztonsági őrrel (merthogy én nem szóltam erről előre) és a megbizott csókával, hogy ő meg vinné a mosógépet. Nagyjából autópilótán futottam így ellenállás nélkül közöltem, hogy az összes csomagot ide a konyhába, nem érdekel kié mostmár átveszem - Te pedig fiam fogd a műanyag szardarabkát és gyerünk le az adminhoz, hogy legalább kiengedjenek. Mire 10 óra lett és Mesi felébredt, hogy jajj majd jönnek a csomagok már túl voltunk mindenen. Nem értem mi váltja ki néha ezt a hatékonyságot az itteniekből és példul min múlott a péntek esti késés???? Teljesen random és kiszámíthatatlan minden. Szerencsére minden csomag a miénk :)

Úgyhogy mirabile dictu, minden ideért épségben, van kotyogós kávéfőzőnk és teljesen felszerelt konyhánk. Van plüssállatka és ha egyszer kimossák sztem decemberig friss ágynemű és törülköző. Csak egyszer jussunk a végére a takarításnak és a pakolászásnak. :)

Ennek a hétnek (Juli 21-27) és talán a fülöp-szigeteki életnek a csúcspontja volt, (rögtön Mesi megérkezése után), hogy végre kicsit elhagyhattam Manilát egy céges off-site keretében.

A vezetőség előreszaladt stratégiázni és éves osztályzó konferencia keretében a dolgozókat értékelni (én ehhez értelemszerűen csak konstruktívan bólogattam és intelligensen kérdezgettem ...). Amikor az úgy egy órányi veserázó kistranzitos út végén kiszálltunk Tagaytay egyik éttermében az első levegővételnél kicsordult a könnyem (tényleg - mostanában minden kisebb öröm vagy bánat könnyeket csal ki belőlem ..... biztos az éghajlat). Csak reggelizni álltunk meg, de a friss levegőtől, az európainak ható étteremtől és ízektől vezérelve kértem egy kis csúszást mindenkitől, hogy én ugyan had üljek már ki egy kicsit oldalra oda egy padra negyed órára, csak szívni a friss levegőt, miközben a tavat nézem, aminek a közepén egy aktív vulkánkürtő található. Gyönyörű táj ez.  

Rögtön a reggeli után, röpke 4 óra alatt le is bumliztunk Batangas térségébe, ahol egy a helyi viszonyok között 5 csillagosnak elismert Resort-ban elfoglaltuk szállásunkat.

Most mindenki képzeljen lelki szemei előtt egy a Bükkben található négy napraforgós panziót, kis különálló házacskákkal (légkondi miegymás és büfés, félpanziós ellátás). Mikor ez megvan, ezt helyezze gyorsan egy spanyol tengerpartra. Tegyen a közepére egy medencét, aminek a közepén van egy ízlésesen megkomponált bár.

Na, ott voltunk.

Ha végre rájövök, hogyan tudom a fényképek méretét a blog.hu kívánalmainak megfelelő méretre hozni, postolok is pár nyálcsorgatós fényképet. Tényleg nagyon szép volt. Egyik oldalon az óceán kék vize, a másik oldalon egy érintetlen dzsungel és pár hegy. Maga a négynapraforgós paradicsom a nagyvárosi horror után. A hangulat pompás volt, bár voltak furcsa melós helyzetek.

Mint .... nem is tudom..... mini főmenedzser .... vagy mi is vagyok...... a főnököm a legfurább pillanatokban talált ki nekem extra feladatokat. Például, hogy prezentáljam már az ő slide-jait fél óra múlva... amiket még nem küldött át. Megoldottam olyan régi külkeres humorparádéval, mint amikor az ember elmosolyodik a közönsége felé látván a diát amit ő maga sem tud elolvasni úgy tele van írva, hogy "ez a dia azért van így teleírva, hogy szemléltesse, miért kell mindent minél egyértelműbben és minél egyszerűbben összetenni - mindenki nevet. hahaha.... nyertünk 3 mp-et, hogy az első bullet point-ot értelmezzük és elkezdjünk anekdotázni...... 

Csapatépítés a tengerparton a homokban azért ott volt a szeren, ezt sztem mindenkinek ki kell próbálnia egyszer, ha teheti. El is határoztam, hogy Mesivel megcsináljuk majd ugyanezt a túrát két héten belül egy hosszú hétvége keretében. Szegény otthon maradt egyedül a lakásban és különösebben nem érezte jól magát...