Egyevmanilaban

No, hát Tibcsi kérte, hogy irjak én is ide pár sort, hosszú i nélkül még mindig. Azt mondta, irjak le mindent, de tényleg, ne szépitsek semmit, ne kerteljek. Hát, érzelmes harmincasként ez szinte kötelező, azt is megosztjuk, amit nem kéne, úgyhogy ime:  

Egy hete vagyok itt, de olyan, mintha már egy hónap telt volna el, elég tömény volt eddig, welcome tájfunnal és miegymással. Ja, amúgy lehet, hogy vulkánunk is lesz, illetve közelit a következő trópusi vihar, de most kaptam a hirt Tibcsitől, hogy az végül megindult északnak, Taiwan partjai felé, el fog minket kerülni. Na, akkor legalább megint van mire inni.

Szóval ez az egy hét, igen.. háááááááááát, más itt, na. Nagy, sok, zsúfolt, tömény, eltúlzott, de, nagyon érdekes. Nem igazán fogtam még fel, hogy én itt élni! fogok, nem csak átruccantam a világ másik felére pár hétre turistáskodni és elmondani, hogy na, én itt is jártam. Nem, ez még nem megy, még nyaralás a részemről, de lehet, nem is baj... A második napon gondoltam ebbe igazán bele, na akkor el is tört a mécses, borzasztó volt, és hatalmas kontraszt az első nap lebegése utána, amit a viszontlátás öröme, az újdonságok, érdekességek hoztak. Aki ismer, tudja, hogy a végletek embere vagyok, igy saját magam részéről sem volt meglepetés ez a reakció rögtön a második napon. Persze, attól még nem volt kellemes senkinek. 

Elég gyorsan pörögtek az események, én mindössze három éjszakát töltöttem a hotelben, ahol szegény Tibcsi egy hónapot volt kénytelen (tényleg rettentően lehangoló), kedden már átköltöztünk a lakásba. A lakás, igen, először őszintén megijedtem, mert elég gagyinak hatott, nem beszélve arról, hogy borzasztóan koszos volt. A lakás maga új, még nem lakott benne senki, ugyanakkor a kivitelezés (konyhabútorok, járólapok, csempék) néhol elég kontármunkának tűnik, a tervezés és kialakitás nem átgondolt egyáltalán és mindenen vastagon állt a por, még a fűrészpor is. Látszott, hogy egyszer sem mentek végig rajta egy seprűvel sem az épitkezést követően. Ez könnyen orvosolhatónak tűnt egyébként, úgyhogy azért nem volt akkorra para. Kedd estére a fontosabb helyiségeket lakhatóvá is tettük, mára meg már ragyog. Akkor mondjuk ismét kicsit megijedtem, mikor kedd este meglátogatott minket két blatta orientalis (vagyis két kurvanagy csótány, akkorák, hogy én még ilyet nem pipáltam), de azóta ők is békén hagynak minket (koppkopp). Szóval, tényleg, ez legyen a legnagyobb para, jó lesz ez a kis lakás, be kell még alaposan rendezni, de már látok benne fantáziát. 

Az elhelyezkedése amúgy azért nagyon ideális itt MyKinley Hill (ejtsd makkinlihill) közepén, mert kb 5 perc séta a cégtől és alapvetően nyugis a környék, leszámitva a folyamatos épitkezéseket. Szavam ne felejtsem, amúgy általában Maniláról az a benyomásom, hogy ilyen lehetett a 30-as évek New Yorkja: egymás után nőnek ki a földből a felhőkarcolók, és borzasztó gyorsan lezárul egy épitkezés (az Empire State Buliding is 9 hónap alatt készült el, kb itt is annyi lehet a lead time, ahogy nézzük). Szóval vissza a lakáshoz: maga a ház, amiben élünk, iszonyatosan szürreális a maga portaszolgálatával, medencéjével, tollaslabdapályájával, konditermével. Mikor élnék normális körülmények között egy olyan házban, ahol a portán előre nyitják az ajtót és köszönnek, hogy "hi Ma'am"? Ami mondjuk engem még most nagyon zavar... nem vagyok ehhez hozzászokva és alapvetően minden porcikám tiltakozik a alá-fölé rendelt viszony ennyire explicit megnyilvánulása ellen. De erről picit később.

Ja, tudtátok egyébként, hogy Manila McKinely Hill negyedét a trópusok Velencéjének is szokták emlegetni? Én se tudtam, de nem lepődnék meg, ha igy lenne, viz ugyanis most van bőven és kb öt percre tőlünk van a Szent Márk tér a Campanilevel és Szent Márk szárnyas oroszlánjaival. A Dózse palota még most épül. (http://megaworldlifestylemalls.com/main/venicepiazza). A kilátás az ablakunkból viszont a Forrest Gump vietnami diszletére néz: a fillipin hadsereg főhadiszállásához tartozik a terület, dzungelnövényekkel, katonai létesitményekkel. Egyik nap három katonai helikopter közelitett, én meg rákerestem youtube-on a Fortunate Son c. számra.

Makkinli hilltől van kb 10 perces autóútra Bonifacio Global City, amiről már Tibcsi is irt, és ami itt a helyi bevásárló/szórakozónegyed, ami hozzánk legközelebb esik. Egyébként fasza tényleg, na, mikor itt vagyunk, tényleg nyaralok. Valamennyi étterem, ahol eddig jártunk, csúcs, tényleg. Ami fárasztó és leszivja az energiát, az az, ha be kell menned egy plázába. Itt a plázázás ugyanis közösségi élmény, igy értelemszerűen tele van mindig. Mintha mindig karácsonyi nagybevásárás lenne. Rengeteg a sajnos tényleg gagyi dolgokat áruló bolt (legbosszantóbb beruházásom eddig a Tornado 360 névre keresztelt felmosószett volt 5000 forintért, ami első használt után szétjött), minden csilli-villi, minden nagyon geil édes, de valahogy vicces. Itt megvalósult a kommunizmus, mindenkinek van munkája. Egy boltban egy vevőre min. hat eladó jut: az egyik köszön, a másik odavezeti, a harmadik a kasszához kiséri, a negyedik beüti, az ötödik becsomagolja, a hatodik megpödri a szalagon a masnit. 

És igen, amit már érintettem, amit én csak úgy hivok, hogy a "fehérember kultusz". Nagyon nem szép, de nagyon kifejezi, ami itt az európaiakat, amerikaikat körüllengi. Ha mész az utcán fehér nőként, előre köszön az utcaseprő, hogy "Hi Ma'am', a rendőr megállitja neked a forgalmat, az étteremben nem tudsz olyat kérni, amit ne teljesitetnének. Nekem valahol nagyon szomorú. És itt a fehér a szépségideál. A nők napernyőt tartanak a fejük felé, nehogy lebarnuljanak. Minden kozmetikumnak van fehéritős változata is. A legdurvább, amit láttam - elnézést, hogy ilyen profán leszek, de Tibcsi berakta a 18-as karikát én meg amúgy is hive vagyok annak, hogy nevezzük nevén a dolgokat - a puncifehéritő intim mosakodó gél, ami már négy hét használat után látványosan világosabb puncit igér. Ennyi. Volt lehetőségem felmérni ezeket, a mindennapjaim ugyanis eddig csavargással és takaritással teltek, mint jóféle expatfeleséghez illik és amitől jelenleg a leginkább ki vagyok készülve, de próbálok nem ráfeszülni (eddig ez nehezen megy). Munkám ugyanis még nincs, de úgy néz ki, van kilátásban, ami nagyon jó!!! Nem tudni, még mikor, de a szakmámba vágó, ami hihetetlenül szuper lenne. Kész önismereti utazás ez is egyébként, tudtam, hogy nekem ez nagyon fontos, de mikor a bankban voltunk közös számlát nyitni és nekem is be kellett jelölnöm az employment stáuszomat és mást éppen nem találtam magamra aggaszthatónak, mint a housewife cimkét, hát bizony, én elsirtam magam. Inkább bejelöltem a munkanélkülit. 

Ja a banki ügyinétzés kész rémálom. Emlékeztek Nagy-Bandó András klasszikusára, a "Mi csak lakni akartunk" c. szkeccsre? Na, hát az ügyintézés kb pont igy zajlik :). Viszont tök jó, cigit lehet kapni majdnem minden étteremben/kocsmában és lehet minden teraszon dohányozni! És igen, van nálam most is mindig egy dobozzal...

 Szóval, eddig mi a konkluzió? Az, hogy baromi érdekes itt minden, nagyon nagy biztonságot és boldogságot ad, hogy ezt ketten fedezhetjük majd fel, de még nagyon nem fogtam fel, mi vár rám. Hátrahagytam dolgokat, amikről nem is gondoltam, hogy ennyire fognak hiányozni, és az utóbbi időkben derült csak ki, hogy mennyire fontosak voltak és most meg kell tanulni nélkülük élni. És amikor tegnap bekötötték a wifit és meg kellett adni a hálózat nevét, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez legyen a neve: Budapest. 

Eseménydús egy hét volt.

Mesi megjött múlt hét szombaton. Egy hónap érzelmi hullámvasút után újra együtt vagyunk. Nehéz lenne elmondani, mekkora öröm és megkönnyebbülés volt, hogy megérkezett :). Míg apránként a fejemben megtisztultam és várakoztam, hogy beköltözzünk az albérletbe kedden, a disaster alert app már biztosra jelezte vasárnap este, hogy kedd estére itt lesz a trópusi vihar.

Kedd délelőttre elkéredzkedtem, hogy nyugodtan át tudjunk költözni a szállodából az albérletbe. Álomszerű élmény volt úgy bemenni kedd reggel a bankba (a számlám immár a közös számlánk) majd visszamenni a szállodába, hogy tudtam, estére itt lesz a zuhé és a szélfúvás. Előre készültünk azért, hátha durva lesz, vettünk két napi ennivalót, úgy 20 liter vizet (még most szombat este is megvan nagyjából az egész :D), vettünk gyertyát és mécsest (jobb híjján temetőset, de hát az legalább nem csöpög mindenfelé) és vettünk bort meg sört.

A beköltözés örömére megírtam 11 csekket előredátumozva, hogy a tulajnak ezzel ne legyen baja (hiába mondtam én nekik, hogy az utalás legalább ennyire kényelmes, ragaszkodtak....) - nem tudom mit élveznek ezek ennyire a csekken. Ha visszavonom őket és szólok a bankban, hogy ne váltsák be akkor game over....

Kedd délután mielőtt bemehettem volna, a főnököm mindenkit hazazavart, hogy ne legyen gond a hazaúttal (van aki 2-3 órát utazik be és vissza). Vagyis én az új albérletemből a céges telefonomról szórva a wi-fit kezdtem el dolgozgatni, miközben segítettem Mesinek takarítani. Elkezdett esni az eső és fújni a szél úgy délután 3 fele. 

Most be kellene számoljak valami Armageddon szerű dologról, de igazából mi keveset érzékeltünk a tájfunból. A lakásunk a szélvédett oldalán van a háznak, a ház maga pedig elég masszív. A legdurvább dolog ami történt velünk, hogy az egyik légkondinál csöpögött be némi viz (ezt orvosoltuk úgy három db szilviával), elment az áram éjjel (amikor már aludtunk ezért én észre sem vettem) illetve mikor fel akartunk menni a tetőre már homokzsákozták a helyi erők a tetőt, mert ott bizony elkezdett beverni az eső a lépcsőházba. 

Erős szél volt az éjjel, még ha mi nem is nagyon érzékeltünk ebből sokat. Pár kisebb fát kicsavart a helyéről, illetve lefejtett némi fémburkolatot az irodáról amiben dolgozom. 

Reggel arra ébredtem, hogy ingatlanügynökünk és gondnokunk (továbbiakban álnéven Fanni) kopogtat, hogy generátorra váltunk és a vészáramkörről lakásonként egy dugaljban lesz áram - erről megy a hűtő, meg amit mi elég fontosnak érzünk.

Délelőtt tombolt a vihar, amit mi az ablakból néztünk miközben én minimál erőforrások mellett is dolgozni próbáltam. Délután besétáltam az irodába (végre nem kell taxizni, jeeeeeeee!), de lényegében senki nem tudott rendesen haladni a nap folyamán. Akik otthon rekedtek azok várták, hogy visszajöjjön az áram. Igen, az hogy aggregátor van a házban az a luxusnegyed sajátja csak és aznap sokan cseréltek volna velünk azért az egy működő dugaljért. A főnököm, aki messzebb lakik, várhatóan két hétig kell majd nélkülözze az elektromosságot - arrafelé kicsit gyengébb volt az amúgy se túl erős infrastruktúra.

A héten volt a szülinapom is. El nem tudom mondani mennyire nem voltam ráhangolódva, teljesen ki is ment a fejemből. Mesi emlékeztetett rá még vasárnap, hogy ezzel kezdeni kellene valamit. Próbáltam nem csinálni belőle nagy felhajtást, elhívtam a kis magyar kontingenst kipróbálni mit tud a bottomless Margarita akció közel a munkahelyemhez csütörtök este. Amennyire meg tudtam ítélni a pincér arcáról, ezt az akciót, nem magyarokra találták ki. Mi bizony leittuk az árát :D. Mesivel megemlékeztünk róla, hogy azért az otthoniakkal lenne az igazi. Lesz mit bepótolni, ha hazamegyünk az szentigaz. 

Jajj, a torták, majdnem elfelejtettem. Csütörtökön, a nagy napon, elugrottam a helyi kisboltba és vettem némi édességet és kiosztottam az asztalom környékén úgy jelképesen, hogy ma mindenkihez kedves akarok lenni ( meg is érdemelték, nagyon kedvesek voltak velem mindig a helyi kollégák). Ebédszünetben elszaladtunk a bankba, hogy átvegyük az új (és egyébként nagyjából használhatatlan) bankkártyánkat és míg Mesi indult tovább vásárolni az albiba dolgokat én visszamentem dolgozni. Mikor visszaértem a kollégák nem egy, hanem három darab tortával vártak és elénekelték tagalógul a Boldog Szülinapot. .... huhh, rég voltam ilyen zavarban - tudtam, hogy kedvelnek és van is pár piros pontom az új laptopok és miegymás kapcsán, de erre nem számítottam. Igyekeztem hangosan és mosolyogva megköszönni és jajj milyen szépek és jajj milyen finomak (milyen kár, hogy nem vagyok édesszájú ugye). De ennyi vigyorgó és várakozó tekintettel szemben nincs ellenállás, enni-köszönni-mosolyogni kell.

Mesi egy hete van itt - fel is kértem, hogy vengégblogoljon egyet..... :)

Már otthon is sejthető volt persze, hogy az esős évszak az nem lesz annyira vidám és könnyen emészthető esemény. Mindenki úgy beszélt róla, mint valami évi szokásos antikarácsonyról. "Ilyenkor majd rossz lesz, jajjj az esős évszak, jajj már megint lehet nézni az előrejelzéseket...." és igy tovább. 

Kicsit úgy éreztem, hogy túlpörgünk ezen ("Jah, hát majd .... nemtom .... ott lesz a poncho meg szerzünk egy gumicsizmát, nem?"). A kép persze úgy teljes, hogy én a sok esőt mondjuk szegedi vagy pesti környezetben képzeltem el. Igen, majd áradnak a folyók, de hát azért van a töltés hogy a mederben tartsa a vizet, ugye? Vagy mobilgát, vagy elfolyik egy csatornán, vagy elpárolog... vagy mittomén. Ez csak viz, nem?

Nem.

Nem folyik el.

Ott marad.

Ott marad és csak gyűlik.

A Fülöp szigeteken a csatornázás kérdését egyfajta helyi (latinos, tropikus, langyos) közönnyel úgy oldották meg, hogy nem csináltak vele semmit, vagy csak épp annyit, hogy ne alakuljon ki itt-ott állandó tavacska. Ennek következtében amikor esik az eső, az a jó öreg gravitációtól vezérelve lecsorog minden domb aljára, rendszerint oda, ahol az utak vannak és megáll. Leáll a közlekedés, nem mennek a taxik, nem mozdul senki és semmi. Mindenki csak nézi a vizet és várja, hogy a feles pohár keresztmetszetű csatorna elnyelje. Egy kiadósabb félórás eső úgy két óra hosszára lebénitja a várost. Ilyenkor egyes városrészeken derékig ér a viz egy órán át.

Mi szerencsések, akik a luxusparkban élünk és dolgozunk ebből sokat még nem érzünk, ennek ellenére meg-meg csap a szele. Elég keményen nézett ki tegnap például, hogy sik kő felületen az eső puszta intenzitástól azonnal egy 5 cm mély tó alakul ki mindenhol, ami nincs fedél alatt mert nem tud elég gyorsan elfolyni, úgy, hogy közben ahol lefele lejt a lejtő egy improptu patak alakul ki és ömlik a C-5 felé ahol majd gyűlni fog (a szifájv amin reggelente bejövünk és ami a helyi egyik M0-ás). Közben az épület különböző pontjain megadja magát a csatornázás és a vezetékek, és mondjuk a lábam mellett az egyik ereszből felfele kezd habozva bugyogni a viz.

Eközben amit csak utólag tudtam meg az irodánk közepén (pedig a földszinten vagyunk), mivel az alagsorban begyűlt a viz, az visszanyomta a tetőről ömlő áradatot, egy könyöknél ideiglenes túlnyomás alakult ki, szétrobbant a műanyag és ömlött rá a viz az egyik asztalra (elektromos vezetékek és miegymás közé).

Amikor bementem és láttam a kukákból felmosóvödrökből rutinosan felépitett piramist az egyik asztalon, azt hittem a pofám leszakad. Egy nagyjából 25x25 négyzet alapterületű irodaszelvény geometriai közepén volt a vizesés távol az ablakoktól. Kedves házigazdánk (a személyes jogait tiszteletben tartva legyen Béla) gyöngyöző homlokkal és ideges vigyorral nézett rám, hogy milyen vicces nem, ki hitte volna?

Csak azért nem jött egy kiadós visszacsatolás helyben, ("hogy miaszarezbazdmeghátnemlátodhogymindenholvezetékeklógnak! nevigyorogjittmintateliholdcsapdlegyorsanabiztositékokat") mert teljesen ledöbbentem, hogy ezek csak nézik ezt a mini katasztrófát és a vödreikkel itt bohóckodnak. Mikor ebből a pillanatnyi döbbenetemből felocsúdtam és már kezdtem volna levezetni a hirtelen felgyűlt ideget Bélán, megjelentek a karbantartók. Gyorsan és rutinosan egymásnak bakot tartva (nem érünk rá a létrára) felpattantak a plafonhoz, szétkapták a gipszkarton álmennyezetet, valami strapafólia szerű anyaggal betömték a lyukat, kicserélték a szétrepedt elemet egy ugyanolyan szarra, mint ami előtte volt és már szaladtak is tovább. 30 mp alatt, nem viccelek.

Mire kettőt pislogtam már a vödrök is eltűntek, minden tök száraz. Béla is eltűnt, emiatt sajnos bennragadt egy kiadós eszmecsere az épület állapotáról, kénytelen voltam megelégedni az e-mail irással. Ráértem ugye, ilyenkor két órán át úgyse jutok haza....lehet csak én vagyok itt túl feszült?....

Még nincs igazán esős évszak, csak az elején vagyunk. A buli valamikor július végén kezdődik és eltart októberig.

Mint megtudtam a csatornázás hiánya és a város teljes lebénulása csak az egyik fele a történetnek. A másik fele a trópusi viharok. A Csendes óceán felett keletkeznek és szinte mindig először a Fülöp szigetek irányába indulnak. Az intenzitásuk nagyon változó, a tavalyi katasztrofális Yolanda 100 évben egyszer van csak. Mindenkinek a telefonján van egy "Disaster Alert" app, ami már nagyjából egy hétre előre kiszúrja, ha valami készül. Én is feltettem és reggel mindig megnézem a legfrissebb viharunkat. Mostani a Tropical Depression Nine. Még gyengécske, de egyenesen erre tart és még benne van, hogy egy közepes igazi tájfun lehessen. Jövő hét csütörtökön érkezik és előre láthatólag Manilától északra úgy 200km-re csap be. Mi csak a szélét kapjuk. Az sima eső csak..... ugye..... hacsak nem változtat irányt :).

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tr%C3%B3pusi_ciklon

Azt javasolták a helyi erők, hogy tárazzunk be vizből, konzervből és egy telefontöltésre alkalmas aksiból, mert ha becsap akkor nincs garancia az áramra.

Hurrá-hurrá, lehet megint gyertyázni :D. 

A cégnek még nincs kész terve erre az eshetőségre, már egy hete azon agyalok, hogy mit lehetne csinálni, mert valahogy az árut szállitani kell Ausztráliában akármi van. Nagyon nem fogja őket meghatni, hogy elemi gondjaink lesznek miközben egyik kezünkkel a laptopon pötyögjük be, hogy "kedves ügyfelünk bla-bla-bla" a másikkal a póznába kapaszkodunk miközben szétfúj minket a 200 km-es szél. Eddig a legértelmesebb tervnek az tűnik, hogy aki tud az otthon marad és onnan nyomja, a többieket pedig begyömöszöljük egy hotel konferencia termébe, ahol van kábeles internet, meg egy b....ott nagy aggregátor a pincében. Csak karaoke pult, sör meg rizs legyen és boldogok leszünk két napig.

Egyedül a helyi épitőiparban tudok bizni. Épiteni azt nagyon megtanultak. Az összes épület (persze nem a favellák) birja a strapát ideértve egy akár 6-os erősségű földrengést (mert az is van ám :D).

Mesi ma jön. Lassan megyek is ki a reptérre elé. Ma az ő tiszteletére még süt a nap.

Update: A tropical depression nine azóta Tropical Storm - Rammasun - és igen, felénk tart, egyenesen Manilának..... Mesi szerint "kurvajó..."

Eljött a harmadik hétvége is és elég nagy utat tettem meg a kezdetektől, azt mostanra érzem igazan. Már nem zavar, hogy minden helyi bámul rám, mint a csodára. Nem zavar, hogy MINDEN épület aljában áll a fegyveres őr (nemcsak pisztoly, hanem automata gépfegyver vagy shotgun), végül is senki soha nem lövöldözik. Nem zavar a meleg. Nem zavar a tömeg. Már elsiklik a tekintetem az útpatkán néha ülő vagy akár alvó emberek látványa felett (végül is engem miért kéne zavarjon, ő meg igy jol érzi magát). Már rutinosan emelem le a hátamról a táskát és mutatom meg a tartalmát az őröknek (néha kicsit szégyellem is magam az üres vizesüvegek miatt és hogy kezd kicsit koszolódni a belseje). Nem érdekel a forgalom, úgyse megyünk soha 20-nál többel, koccanás pedig szinte soha nincs. Mindig meglepődünk mikor a taxiban még megvannak a biztonsági övek. Néha azon is kellemesen meglepődünk, mikor 30 fölé gyorsulunk.

Próbálom megragadni pár ponton keresztül az itteni életem apró abszuditásait:

 - A Starbucksban már előre köszönnek minden nap a helyi pultos lányok, hogy "Hi Mike!" (már az elején meguntam, hogy el kell betűzni, hogy Tibor, a bérmanevem meg Mihály..). Anikó kolléganőm választott neve Cindy. Zsolti ragaszkodik, ezért rá néha várnunk kell....

- Fix vasárnapi program, hogy egy szatyorba összedobálom a szennyesemet, a hátamra csapom a táskám és elviszem egy cipőboltba a helyi szupermarketbe ("Market!Market!"), ahol szétválogatják, darabra felirják hány gatya és zokni stb, kapok egy rózsaszin kis bilétát és közlik, hogy szerdán vagy csütörtökön jöhetek érte. 1000 HUF-nak megfelelő helyi fabatkában egy forduló, kilónként kétszáz forint (ugyanitt méretre csinálnak kézzel bőrcipőt 30 eFt-ért). Nagyon jól mosnak, de ők sajnos nem vasalnak igy azt továbbra is magamra csinálhatom

- Minden reggel fix program, hogy f8-ra lenn vagyok reggelizni a szálloda éttermében. Minden reggel friss gyümölcs és váltogatom, hogy szusi, rántotta, főtt hal, rizs vagy épp miniszendvics napot tartok. Van leves is, még nem mertem belőle enni, pedig jól néz ki. A joghurtot a második héten vállaltam be mikor láttam, hogy Zsoltinál az a rutin, hogy 8 bögrécskét rápakol a tányérjára és kétpofára tolja be. Még senki soha nem volt rosszul eddig a helyi kajától. A tejtermékeket ennek ellenére erőst kerülöm, ma ettem először egy kis fagyit. Még minden rendben :)

- Reggeli után negyed kilenckor találkozó a szálloda előtt és kiállunk az út szélére. Mint régen a megfelelő tudás birtokában az iskolában: kezek a magasba, és (nem tudom hogyan) úgy 20 mp-en belül megjelenik mellettünk egy fehér taxi. Az egyik reggel furcsa volt, mikor 1 percig nem volt taxink, kicsit hülyén érzi magát az ember hogy keze az égben és nem történik semmi. Mikor beszállunk, valamelyikünk a helyi kiejtést imitálva eldarálja, hogy "Makkinlihil frú szifájv" és már gurulunk is (vagy célirányosabban állunk tovább a dugóban, szerencse is kell)

Egy út be az irodába 500 HUF. Hárman vagyunk rá. Az út hosszúsága 10 perc és 45 perc között szóródik.

- a munkahelyem környékén 1200 Huf egy ebéd, a piacon a friss tintahal rizzsel 400 HUF. A piaci kaja a frissebb és a finomabb is. Ugyanitt 3 sörös akció van 500 Ft-ért

- a kocsmában egy vödör sör (jeges vödörben 6 db 33cl-es üveg) 2000 FT, tehát egységre 330 Huf. A piacon egy 33cles sör 100 Huf. A sör nagyon finom (San Miguel Pale Pilsen a kedvenc, de van 5 fajta, van San Mig light.... attól valamiért mindenki fél). Nem nagyon rövidezik senki.

- szusi és friss gyümölcslevek mindenhol potom pénzért. A gyümölcslevet az ember szeme láttára préselik ki a gyümölcsből. Úgy keveri mindenki magának ahogy érzi. Én a Mangót tisztán iszom :)

- Az egész napomat a munkahelyemen angol nyelven töltöm. Kivéve a rögtönzött management meetingeket. Azt magyarul intézzük. A cégünk vezetőségének olyan sok tagja külföldi, hogy a héten ki kellett nevezzünk valakit papiron vezetőségi tagnak, mert törvényellenesen kevés a filippinónk. A főigazgató egy kóreai származású hölgy. Ő is megunta, hogy betűznie kell, ezért ő Elizabeth

- Mindenki állandóan dúdol, vagy énekel valamit. Karaokeországban vagyok

- A munkahelyemen már nem is figyelem, hogy ki a fiú és ki a lány, vagy.... épp most ki tart fiú és ki lánynapot. Úgy érzem elég toleráns lettem az évek folyamán, de az itteni szabadság ebben a tekintetben sokkal nagyobb, mint amit mondjuk az ember egyes bohém városokról hall Európában, az első héten ez (is) sokkolt. Mint megtudtam a hetero és a meleg, csak két opció úgy nagyjából 8 közül, hiszen a vonzalomhoz a nemek tekintetében még párosul pár dimenzió. Ott van még például, hogy ki egyébként minek érzi magát és ezen belül is vannak vállalt fokozatok. A celebünk ebből a szempontból Erik, aki egy egyébként rém rendes és segitőkész figura. Emellett meleg és transzvesztita: minden nap smink, női ruha (hétfőtől szerdáig magassarkú) és a hozzátartozó testtartás. Egy fejjel kisebb nálam és úgy ca 100 kiló lehet. Ő róla mindenkinek előre szólunk aki látogat. Eriknek az országban megszerezhető legmagasabb fokozatú könyvelői minősitése van, nincs olyan kérdés számvitelben, matekban, amiben ne hozzá rohanna mindenki (még egy esetben én is - sürgősen kellett a válasz). Ő azért van velünk, mert a toleranciában még itt is sokan Erik magasságában már húztak azért egy határt - végül is sztem mi nagyon jól jártunk vele.

- Egyszerre vagyok pénzügyi igazgató, beszerzési igazgató és rosszabb pillanatokban portaszolgálat vagy recepció. A napjaimban random módon modellezek cash-flowt, hagyok jóvá könyvelést, irok alá beszerzési megbizást vagy fogadok el ajánlatot vagy épp adok ki egy kollégának egy új billentyűzetet. Rettegve várom a fizunapot, mert már láttam a csekkfüzetet, három példány fejenként, nincs indigó és 60-an vagyunk. 180 ellenőrzés és aláirás. Át fogunk térni az átutalásra én már tudom.

- Egy másik céggel osztozunk az irodán. Ők szereznek be nekünk mindent. 18 laptopot, 30 head-setet, két wifi szórót és 20 db roll-boyt kértek tőlük márciusban. Két heti orditozásomba (mert olyan is van, látszólag itt ez kell) került, mire leszállitották Júliussal. A bentiek úgy néztek rám, mint valami csodára mikor megjelentek a pakkok. Az elődeim ezt nem tudták elérni. A wifi még nem működik, de pihenek a hétvégén, beéneklek hétfő reggel és újfent órditva rájuk rugom az ajtót - legalább nem szorul belém az ideg....

Huhh... hát azt hiszem ezek visszaadják az életérzést. A hotelt már nagyon unom. Kényelmes és tiszta, de a bumlizás reggel befelé, illetve a szoba kialakitása csendesen depressziv. Az ablakom egy épitkezésre néz, ami ahogy alaposan megfigyelhettem nagyon jól halad :D. DE  A mai nappal (Júli 5 szombat) aláirtam nagyvalahára az új albérletről a szerződést. A "unit" mindenféle extrával fel lesz szerelve. Lesz meleg viz (ezt nem szeretik beszerelni a tulajok máshol amúgy), lesz tűzhely ÉS sütő (sok lakásban csak elektromos vagy indukciós rezsó van), lesz légkondi (nagyon fontos), wifi. Kilátás a felhőkarcolókra, egy parkos övezetben (!!!!), lesz medence a háztetőn, lesz edzőterem az alagsorban, 5 perc séta a munkahely ... szóval toronyóra lánccal! Már csak másfél hét és be is költözhetek (miután magamnak is irok a fizumról egy csekket 3 példányban :D)

Mesi egy hét múlva jön, már nagyon vágom a centit. Majd felkérem, hogy vendégirjon az érkezéséről :)

Az előző bejegyzés lényegi vázlatához képest lassan egy hét eltelt.

Az első két nap elég zavarosan maradt meg a fejemben, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt régen. Arra emlékszem, ahogy az első éjszakán (elkezdem irni a blogot miközben) minden kis részletet próbálok felmérni, gyanúsnak tűnő rovar, étel, piszok.... betörő? után. A taxifuvar és a helyi emberek .... nem is tudom....tökéletesen idegen kinézete valahol ösztönszintű félelmet keltettek bennem. Igy pár nap után (még nem nevetek rajta, de) már egyáltalán nem értem mi hozta ezt az elemi pánikot ki belőlem ilyen szinten.

Nem tudtam aludni az izgalomtól/félelemtől, nem értettem most akkor mit is kéne nekem a munkámban csinálnom, most akkor kihez fogok beszélni én esténként. Őrülten hiányzott a család és a barátok. Úgy éreztem a Föld legnagyobb hülyeségét csináltam, hogy itt vagyok és csak arra vágytam, hogy valahogy hazamehessek. Mesivel akarok lenni. Mindegy hogyan, de én a barátaimmal Pesten egy romkocsmában sörözni akarok. Fel akarok ülni a biciklimre. Vezetni akarok rendes forgalomban, rendes utakon. Látni akarok egy kedves ismerős arcot valami teljesen pihentető témáról beszélgetve/vitatkozva. Nem itt lenni ... "a p..cs fokon túl" ahogy Mesivel megfogalmaztuk a harmadik világot.

Szóval mélyponton voltam. Végső kétségbeesésemben számolgatni kezdtem, hogy tudnék hazajutni. Még megvan a céges repjegyem haza (a vizum miatt kellett a menettérti), de az utóbbi időben több olyan kiadásunk is volt, ami rendesen leapasztott minden egyéb likvid tartalékot. Mindegy is, meg lehet csinálni, de otthon akkor nagyjából mindent nulláról/minuszról újra el is lehet kezdeni. Szerdán érkeztem és az első mélypont nagyjából ki is tartott csütörtök estig, amikor is elhatároztam megpróbálok beleszagolni az éjszakai életbe kicsit, hátha az felvidit.

Előre nem is sejtettem de tényleg, hogy mennyit számit egy ismerős arc. Egy volt régi kolléganőmmel (Zethner Anikó) elmentünk csütörtök este borozgatni beszélgetni és akkor volt először egy halovány pillanatom, amikor úgy éreztem, hogy nem is olyan rossz hely ez. A szállodához közel (Bonifacio High Street - a helyi Váci utca) voltunk egy helyi kocsmában kiültünk és ventilláltunk. Az sokat könnyitett ott.

Másnap reggel ért utol megint a végtelen utálat és a súlya, hogy mit is csinálok. Nem szaporitom a szót egy ponton, este fele a főnököm, aki egy rém jószivű hölgy, valószinűleg látva, ahogy el vagyok szontyolodva elkezdett mesélni az élményeiről, amikor először átkerült Koreából Vietnam-ba, ahogy esténként fél éven át csak bőgött mert annyira hideg volt a környezet és annyira úgy érezte egyedül van. Mondott pár kedves szót, amitől őszintén megkönnyebbültem, de be is került a gombóc a torkomba. Péntek este mikor hazaértem, azt hiszem 22 éves korom óta először: elbőgtem magam. Cserébe elaludtam és végre mélyen aludtam, nem idegesen, görcsölve, hanem mélyen és pihentetően. 

A hétvégén kicsit orientáltabban és strukturáltabban álltam neki a napjaimnak. Felkeltem reggelizni - elmentem vittem egy adag mosást a mosodába, csináltattam fényképeket, lementem a gym-be .. ilyenek. Szombat este, a hét csúcspontja, kimozdulunk a kis magyar kontingenssel a szállodából. A helyi piacon mindenféle helyi és környékbeli finomság és tengeri kütyü (rengeteg szusi van, a szállodában mellesleg reggelire is lehet venni). Aki a higiénia miatt aggódik, itt szeretném megnyugtatni, hogy szinte mindent, vagy frissen az ember szeme láttára grilleznek, vagy pedig jön a deep-fry, bele az olajba az egészet rotyogni. Ennek következtében minden nagyon olajos, vagy szószos, de azt tudom mondani marha hangulatos frissen grillezet hamburgert majszolni mondjuk kókusztejjel :), annyira nem is kell aggódni a kaja minősége miatt. Na ezért már tényleg majdnem önmagában megérte idáig elkeveredni nagyon jó izű minden. A sör is nagyon jó, San Miguel van - igen, ezt úgy látszik még itt hagyták a spanyolok. A kedvem is egy kicsit felszökött.

Hogy történt ez? Mit keresek itt?

Egy manilai hotel 12 emeletének egyik szobájában ülök, ahol látszólag minden tiszta és az egyetlen zavaró dolog a friss festék illata. Kényelmesen kellene legyek, semmi váratlan nincs körülöttem, de a tudat, hogy egy másik kontinensen vagyok teljesen kikészít és mindenhova gyilkos dolgokat hallucinálok. Kinézek az ablakon le a harmadik világ egyik legnagyobb metropoliszára és nem emlékszem, hogy nem szartam magam össze, mikor ezt így megálmodtuk Mesivel, hogy jó lesz.

Úgy volt, hogy majd itt egzotikus ország lesz és az milyen izgi. Hát... :) izgalmasnak izgalmas lesz az biztos.

Szingapúron keresztül jöttem.

Abban biztos vagyok, hogy Szingapúr az amit sokan Ázsiaként a fejükbe hordoznak (plusz Thaiföld és a Hét év Tibetben) és ha ideált kell megfognom még úgy is, hogy mást még nem láttam, azt kell mondjam az lesz az. Ott úgy fut össze az ember mindenféle környékbeli nációval, hogy svájci közbiztonság és nagyjából ugyanilyen tisztaság (és persze árak) vannak. Vadonatúj felhőkarcolók mindenfelé.

Szingapúrban csak onnan tudja az ember, hogy nem Svájcban van, hogy állandóan 30 fok van, állandóan párás a levegő és lát néha egy-egy teherautót az ember, aminek a platóján úgy 20 indiai munkás ül kuporogva, csorog a nyáluk alvás közben, ahogy mennek munkába. 

De Manila.... hát....

Megérkeztem a repülőtérre, ami leginkább egy leélt régi raktárra emlékeztetett. Zöld laminált padló (igen, mint régen a tornateremben, csak kopottabb) vár ránk. Három különböző papírt kellet kitöltenem, amiből nagyjából egyet sem vett komolyan senki. Ilyen gyorsan még soha egy országba sem jutottam be. A vámosoknak szánt papiros végül nálam is maradt. 

A rendszer úgy volt nekem kitalálva, hogy majd el kell menjek először egy, a szállodavendégeknek fenntartott "lounge"-ba (értsd: dohányzófülke méretű üvegdoboz, ahol dohányosok helyett egy rakat sokcsomagos arc mint én arra várunk, hogy a megfelelő tábla felvillanjon valaki kezében, miközben légkondiznak minket). 

Megjelent a fuvarosom, Luis. Luis egy nagyon beszédes helyi volt (lehet más is az, de ő tényleg nagyon akart velem beszélni). Nagyjából 45 perces fuvarom befelé az ő legkülönfélébb tanácsainak hallgatásával telt. Hol váltsak pénzt és hol ne, mit igyak és mit ne, milyen étterembe érdemes menni. Időnként aláfestésnek egy-egy könnyet is elmorzsolt kislánya miatt. Először azt hittem hülyére vesz, de aztán felhívta valaki telefonon és csukló hangon beszélgetett valakivel a vonal túloldalán aki tényleg a beteg lánya - úgyhogy elkezdtem elhinni, hogy tényleg segíteni akar- és persze azért majd pénzt keresni is akar, de nem tarhálni. Majd amikor már kedvet is kaptam, hogy akkor lehet egy két dologban majd segithet a hétvégén, elkezdett a borravalók fontosságáról beszélni.

Au ... az fájt. Lehet apránként skót leszek, de miért kell erre külön felhivni a figyelmet?

Na de, szerencsésen megérkeztem. Azon túl, hogy a közlekedés közben néha bennem marad a levegő (itt mindenki megnyugtatására le kell irjam hogy nem veszélyes igazából, mert mindenki gyök kettővel megy - csak hát a dudaszóóóóóóóó!). Egy WHO reklámba illő tájon keresztül taxiztunk Luis-szal. Nincs mese, itt tényleg mélynyomor van. Nem tudom mi van Zemplénben a legmélyén még, de hogy itt semmi vidám nem volt a 45 percen keresztül ahogy gurultunk a belváros fele az teljesen biztos. Hullámpalás favellák a javából....

A szálloda steril és nyugalmas, csak a légkondit kéne valahogy megszeliditeni......