Délután fél 2 van. Kb egy órája sikerült kimásznom az ágyból, de akkor is erősen gondolkodtam, hogy minek. A második kávémat iszom azóta, nem segit, nem érzek mást, csak azt, hogy borzasztóan bágyadt vagyok és az agyamra mintha köd ereszkedett volna. Pedig most még az idő is szép, viszonylag. Nem esik, a nap is mintha kisütne. Fel kéne menni a medencéhez úszni egyet, az segiteni szokott. Á, hagyjuk, ma kurvára semmi kedvem. Inkább kávézok tovább, amig tart a tej. Jah, hogy most dobtam ki az előbb az üres dobozt. Akkor ennyi, élvezek minden kortyot, lassan iszom, aprókat kortyolva. Ez már rendes kotyogós eszpresszó, rendes "európai" kávé, bécsi pörkölésű arabika. Na, most mintha beütött volna, érzem a koffein hatását a szivdobogásomon, de az agyamnak még kell egy löket. Vagy más kéne neki, nem tudom.
Vannak jobb napok, vannak nagyon jó napok, és vannak olyanok, mint a mai. Ami szar, vagy mondhatom úgy is, hogy fos. Amikor leesik, hogy nem nyaralok. Jó esetben is decemberben megyek legközelebb haza, akkor is csak pár hétre, utána meg ide vissza. Ki tudja meddig. A jó napokon tevékeny vagyok, olvasom a helyi hireket, próbálok tájékozódni, próbálok kulturális programok után nézni (nem sokra számithatunk, azt már látom), rendezgetem a lakást, úszok, futok, gyúrok, bemegyek Bonifacio Global Citybe csavarogni, ebédelek egy jót. Próbálom felvenni a ritmust, próbálom elhitetni magammal, hogy meg lehet ezt szokni, a zajt a dugót, az esőt, a párát, a meleget, az ócska, lerobbant taxikat, mert még mindig jobb opció, mint a jeepney, a tömeget a városban, a körülményes eladókat, ügyintézőket, a lassúságot, a túlzott megfontoltságot, a szmogot. A jobb napokat látjátok facebookon is.
És vannak napok, mikor rájövök, hogy a fasznak kell ez. Mint, ahogy ma is, vagyis inkább tegnap este, ott kezdődött. Az ilyen napokról, mint a mai, nem születnek facebook-posztok. Ilyenkor nem megy, hogy úgy tegyek, mintha.. Ilyenkor ülök és várom haza Tibcsit, akit borzasztóan irigylek azért, hogy van munkája, ráadásul - sok szivással járó ugyan - de változatos munkája, amitől láthatóan flowban van, és ez nagyon jó. Szóval ilyenkor ülök, és az én korábbi munkámra gondolok, hogy mennyire élveztem, mennyire szerettem a kollégáimat, és, amiben igenis jó voltam, és még rengeteg minden várt volna rám, rengeteget lehetett volna belőle még kihozni. És most ez nincs már. És igenis, félek, hogy mi van, ha ugyanilyen jó már sosem lesz.
És gondolok a barátaimra, rájuk főleg akkor, mikor itt a többiekkel beülünk valahova - mint, ahogy tegnap este, és ahol elkezdődött a mai nap. Gondolok arra, hogy mennyire hiányoznak, mert mennyire más ez a társaság. Kedvesek, aranyosak, de összeköti őket a munka és a cég, ami közös beszédtémát ad, és amibe én nem tudok bekapcsolódni. Meg eleve, hiányzik, hogy random hülyeségekről vagy random komoly témákról beszéljek olyan emberekkel, akiknek a társasága tényleg feltölt és kikapcsol. Hát, akiket barátnak hivunk, ugye. Alapvetően introvertált ember vagyok, nem tudok bármilyen társaságban feloldódni, szükségem van a komfortzónámon belüli emberekre. És, mikor eddig fejben eljutok, mert nem tudom már követni a céges ügyeket, akkor, pont, mielőtt elsirnám magam, rendelek egy felest és rágyújtok. És megint próbálok úgy tenni, mintha... És közben meg attól is félek, hogy az otthoni barátok biztos elfelejtenek majd minket és már semmi sem lesz ugyanolyan.
És gondolok Budapestre, főleg, olyan sztorik után, amiket tegnap hallottam, és arra, hogy ez a hely mennyire nem élhető. Hogy van kb a 12 milliós városban egy negyed, ahol végig lehet nyugodtan menni az utcán, nem puffantak le random motorosok, mint ahogy kb hetente esik meg más részein a városnak. És, hogy a taxisok közül van olyan, aki emberrablási bizniszben is utazik, és gázt enged az utastérbe, elkábit és elvisz valamerre, de abban biztos lehetsz, h nem oda, ahova te kérted. Szerintetek mennyire volt szükségem nekem, aki amúgy is maga a nagybetűs PARA, ezekre az információkra?
Emlékszem, gyerekkoromban mindig olyan szerencsésnek éreztem magam, hogy Magyarországon születtem. Mondtam is mindig magamnak, milyen fasza, hogy itt nincsenek durva földrengések, hurrikánok, vulkánok, van négy szép évszak, se túl meleg, se túl hideg. A lehető világok legjobbika. Hát most eljöttem élni egy világba, ahol van: tájfun, vulkán, földrengés, cunami, utcai lövöldözés, nyomor, két hónapig szakadatlan eső, meleg, mérges állatok, bazi csótányok.
Még nem jöttem rá, miért döntöttünk igy. Most épp nem értem. A kávém is elfogyott. Azt hiszem, mégiscsak úszok egyet.
